Olvastam egy cikket a napokban arról, hogy ki mit mondana saját magának, ha visszamehetne a múltba. Nos, én egyetlen dolgot mondanék: NE AKARJ MEGFELELNI!!!
Alapvetően mindenkiben a megfelelési vágy, hogy jól teljesítsen a munkában és a magánéletben egyaránt. Az elvárások nagyok, a média pedig egy olyan képet sugároz a tökéletes NŐről, ami már-már megvalósíthatatlan. Végezd el az egyetemet (lehetőleg summa cum laude), legyen jó munkád, házad, autód. Találd meg a tökéletes férfit, szülj neki gyerekeket. A terhességedet persze dolgozd végig, aztán hamar menj vissza dolgozni. De azért a gyerekeket neveld kötődően és szoptasd legalább két éves koráig. Emellett állj helyt feleségként és háziasszonyként is. Én is beleestem abba a hibába, hogy a megfelelést tartottam szem előtt, nem azt, ami a mi érdekeinket szolgálja.
A terhességemet majdnem teljes egészében végigdolgoztam. Keményen, hogy bebizonyítsam a terhességem nem befolyásolja a teljesítményemet. Aztán esténként tömtem magamba a magnéziumot. Nem élveztem ki a terhességet. Az elején terveztem, hogy majd eljárok szülésfelkészítésre, kismamajógára, esetleg egy elsősegély-tanfolyamra. De végül a munka töltötte ki az életemet akkor is. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyolc hónapos terhes vagyok.
Az utolsó hónapot már itthon töltöttem. Abban az időben készültünk fel a kisfiam érkezésére. A heti védőnő látogatások és nst vizsgálatok mellett beszereztünk mindent, amire egy kisbabának szüksége van. Meg azt is amire nincs, de mások vettek úgyhogy nekünk is kellett. Így lett egy gyönyörű pólyánk, amiben egy fénykép erejéig időzött a kisfiam, valamint egy szoptatós párnánk, amivel fogalmam sincs, hogy lehet kényelmesen elhelyezkedni, csak hogy egy párat említsek.
Aztán megszületett a kisfiam. Császármetszéssel. Hatalmasat csalódtam magamban. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy történhet máshogy is, mint természetes úton. Úgy éreztem, kudarcot vallottam. Az a rengeteg hülyeség járt a fejemben, amit korábban a császáros babákról hallottam. Nem fogom tudni szoptatni. Nem tanul meg küzdeni. Félni fog az alagútban. Rengeteg ilyen álinformáció kering az interneten. Aztán ott volt a párom is. Nem tudtam megadni neki, hogy ott legyen a fia születésénél, pedig nagyon vágyott rá. Igaz kárpótolta, hogy a kórházban volt lehetőség szőrkontaktusra, így ő kapta meg egyből, mikor kivitték a műtőből.
Mikor hazamentünk, szerencsére hamar beindult a tejem. Sikerült hat hónapos koráig kizárólag anyatejjel táplálnom. Szépen gyarapodott is. Ennek ellenére sokszor megkaptam mikor sírt, hogy biztos nem elég neki a tej. Vagy vizes és nem lakik jól vele. Általában ezt azok állították, akik nem szoptatták a gyereküket vagy nincs is egyáltalán gyerekük. Hat hónapos korában sajnos meggyőztek és elkezdtem tápszert adni neki. Két hónap alatt teljesen elapadt a tejem.
Aztán ott voltak a látogatások. Azokra paráztam rá igazán. Mit szólnak, ha nincs rend a lakásban. Vagy nincs sütve semmi, amivel meg tudnám kínálni a látogatókat. Nálunk nem voltak ritkák a váratlan látogatások, úgyhogy folyamatos készültségben voltunk. Volt olyan, aki meg volt sértve, mert többször is jött, de a kisfiam mindig aludt olyankor. Én meg még rosszul is éreztem magam, hogy nem tudok éber gyereket szolgáltatni.
Összességében egy nagy kapkodás és idegeskedés volt az a pár hónap, aminek csupa boldogságról kellett volna szólnia. Ez az, amit elmondanék az akkori önmagamnak, ha tehetném. Akkor nem láttam ezt át. Csak igyekeztem megfelelni mindennek és mindenkinek. Szeretnénk még egy kisbabát. Megfogadtam, hogy vele kiélvezek minden pillanatot. Megélek minden örömöt, amit csak ez a nagyon rövid időszak adhat, és nem fogok azzal foglalkozni, hogy ki mit gondol, és hogyan tesz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: