Teljesen problémamentes első terhesség és szülés után, nem gondoltam, hogy velünk is megtörténhet. Nem gondoltam, hogy mi is elveszíthetünk egy kisbabát. A világ legtermészetesebb dolga volt számomra, hogy amint elhatároztuk szabad utat engedünk a kistesónak, ő már be is kopogtatott. Mint ahogy abban is teljesen biztos voltam, hogy nem történhet semmi baj. És mégis megtörtént…
Derült égből ért villámcsapásként. Hetekig, hónapokig visszhangoztak bennem az orvos szavai: „Tudja a természet olyan, hogy nem minden terhesség lesz sikeres. A magáé például pont nem volt az…” Nem hiszem, hogy átérezte mekkora kést forgatott meg akkor a szavaival.
Amint zöld utat kaptunk újra próbálkozni kezdtünk, de itt jött a következő pofon. Lehet, hogy igazából nem kellet volna, hogy az legyen, de nekem az volt. Miután kétszer is teherbe estem úgy, hogy szinte csak rágondoltam, hogy szeretnék, most nem érkezett olyan könnyen a várva várt csoda. Nyilvánvalóan nem akkora tragédia az én fél éven át tartó sikertelen próbálkozásom azokhoz képest, akik éveken át mindent megtesznek érte, és mégsem sikerül teherbe esniük. De akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem ez érdekelt. Kerestem a problémát. Kerestem, hogy mi változott meg. Mi más, mint fél évvel korábban. De persze nem találtam meg.
Aztán mikor egyáltalán nem számítottam rá, beköltözött hozzánk. Egy olyan ciklusban, amit teljes egészében végig betegeskedtem. Eszembe se jutott, hogy akkor sikerülhet. Mondhatnánk rá, hogy igaz a negörcsöljráéssikerül közhely. De lehet, hogy egész egyszerűen csak akkor jött el az ideje. Ez soha nem derül ki…
Már csak tíz hét és megszületik. Már csak tíz hét és Vele teljes lesz a családunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: